5. fejezet

Sziasztok drágák!

 Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam új részt, de nem igen volt ihletem, de most remélem ez tetszeni fog nektek.

Jó olvasgatást kívánok,

Alice.

Az emlékek! Nem engednek szorításukból, még egy fél órára sem szabadulhat tőlük. Mindig vissza kell térniük, és újra kell élnie a rémületet. 

James Dashner

 Az álmom egyre jobban kezdett aggasztani. Néha ugyan álmodtam anyuval, de akkor leginkább csak a régi, közös élményeinket éltem újra. Akkor a jó dolgokra emlékeztem vissza és nem pedig ijesztő álmokban találkoztam vele. Az erdő, ahol álmomban voltam, hasonlított arra a helyre, ahova Jake vitt ugyanaz volt. Ugyanazok a fák, ugyanaz a kis patak vagy folyó. Minden ugyanaz volt csak a köd hiányzott. Nem értettem mért akart óvni engem anyu és mitől. Valahogy úgy érzem, minden egyre furcsább lesz körülöttem, minden egyre bonyolultabb. A rózsaszirmok egyre többször fordultak már elő és csak a mai napon – többek között most is találtam párat, mikor a ruhásszekrényemben kutattam.

Gondolataim nagy fordulatot vettek, mikor a ruháimat nézegettem. Nem tudtam, milyent vehetnék fel – egy egyszerűt, simát kéne vagy pedig egy olyant, amin kövek díszelegnek. Mindegyiket szerettem, mert jól kihangsúlyozták az alakomat, ami egyesek szerint nagyon jó volt. Én ezzel különösebben nem törődtem. Tudomásul vettem a bókokat, amiket kaptam, álltam az irigykedők pillantásait és mosolyogtam, mikor arra volt szükség. Most, hogy eljött a mai nap, teljesen össze vagyok zavarodva. Az érzelmeim összekuszálódtak, nem értem, miért bízok meg könnyen emberekben, nem tudom, miért fáj egyre jobban a fejem, és hogy miért érzem olyan rosszul magam.

Bámultam ki a fejemből és már mindenen agyaltam, mikor megcsörrent a telefonom. Összerezzentem, mert megijedtem a hangtól, még meg is ugrottam egy kicsit az ágyon. Megráztam a fejem, mint ezelőtt oly sokszor is csináltam hasonló helyzetekben és azon töprengtem, vajon fel kéne-e vennem a telefont. Nem akartam, mert annyira megbántott, hogy nincs rá megfelelő kifejezés sem. Azért, hogy még jobban aggasszon a dolog, meg nem akarom felvenni, de tudom, ha egyszer nem válaszolok neki, akkor addig fog hívogatni, amíg meg nem adom magam. Nagy sóhaj kíséretében és éppen a legeslegutolsó pillanatban rámentem a zöld kis gombra, amivel fogadni tudtam a hívást.

- Szia, Kayden!

- Szia, Robert! – Válaszoltam, de legszívesebben elbőgtem volna magam. Annyi rossz emlék rohamozta meg az agyam, hogy már nem is tudnám megszámolni még a két kezemen összesen.

- Hogy döntöttél? – Majdnem felvonyítottam kínomban. Még mindig azt hitte, hogy beleegyezek.

- Nem fogok odaköltözni hozzád, Rob! Azok után, amiket tettél… - hangom elcsuklott és nem találtam a hangom. Kezemmel a homlokomat támasztottam s azon tűnődtem, hogyan is értethetném meg vele, hogy nem fogom beadni a derekam. – Hiába próbálkozol, nem fog menni!

- Értem – hangjából kihallottam, hogy megtört egy kicsit. Abban reménykedett, hogy majd első és második próbálkozásra majd sikerül rávennie, de a terve befuccsolt. – Sajnálom Kayden – mondta, de nem részletezte tovább. Neki is épp olyan nehéz bocsánatot kérnie valakitől, mint amilyen nehéz nekem is szokott lenni, de ebben az esetben úgy gondolom, megérdemli.

- Szeretnél még valamit Robert? – kérdeztem és vártam az elutasítását.

- Igen. Holnap elmegyünk egy kis túrára a családdal. Nem tartasz velünk?

- Nem. Már más programom van – hadartam és egyre dühösebb lettem. A telefont szorítottam a markomban és hirtelen mintha egyre melegebb lett volna körülöttem. – Most leteszlek, mert mennem kell. Szia, Robert!

Nem vártam meg, amíg válaszol csak bontottam a vonalat. A telefon mellém esett, de én egyre mérgesebb lettem. Dühös voltam, mert volt képe a nagybátyámnak felhívnia. Dühös voltam a múlt miatt és dühös voltam azért, mert nem tudtam semmit sem tenni az ellen, hogy ezt a dühöt ő is megérezze. Hangomból biztos kihallatszott, hogy egyre jobban kifordultam magamból és ezért saját magamat okoltam. Mondhatnám, hogy ez egy jó kifogás volt arra, hogy így tegyem le a telefont,, de legbelül, mélyen tudom, hogy a múlt emléke miatt nem tudok neki megbocsájtani és nem is fogok.

A kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe vájtak, de nem törődtem a fájdalommal. Felálltam és úgy döntöttem, inkább hasznossá teszem magam. A munka elvégre nem vár meg engem és már lassan tényleg indulnom kellene. Az autóm még ugyan a szerelőnél van, amit Jake-nek köszönhetek, de feltalálom magam. Elgyalogolok, addig lesz időm kiszellőztetni az agyam és talán a fejfájásom is csillapodik majd.

A nappaliba érve felkaptam a táskámat és a vállamra akasztottam. Minden szükséges holmim benne volt, már csak indulnom kellett. Egy utolsó pillantást vetettem magamra. Hajam rendezetten a vállamra omlott, a felsőm, amit egyszerűsége és letisztultsága miatt egyszerűen imádtam, most még jobban állt a fekete sortomhoz. Viszont úgy éreztem, valami nem stimmel velem. Hirtelen mintha nem is önmagam lettem volna. Határozottabbnak éreztem magam és egyfajta nyugalom kezdett eluralkodni rajtam, az amolyan rideg nyugalom, ami nem volt jellemző rám. Kihúztam magam és nem törődtem tovább a külsőmmel. Kiléptem az ajtón és a nap jóformán kiégette a szememet. Hunyorítanom kellett, hogy lássak valamit. Fejembe újra visszaköltözött egyfajta szúrós fájdalom, ami miatt megtorpantam és az ajtónak dőltem. Megráztam a fejem és próbáltam visszanyerni az egyensúlyom, mert szédülni kezdtem. Nem tudom hogyan és mikor ért oda hozzám Jake, de a következő pillanatban már a földön feküdtem és a fejem a kezével tartotta.

- Kay… Kay! Hallasz? – nem tudtam megszólalni. Jake sötét szemeivel az arcomat fürkészte. Az arcát alig láttam, de azt sejtettem, hogy megijedt ugyanis a hangjából kihallottam mindent, ami ahhoz kellett, hogy erre a következtetésre jussak. Mivel beszélni nem tudtam, csak bólintottam. – Ne ijedj meg, felemellek és beviszlek.

Nem ijedtem meg, mikor hozzám ért és óvatosan felemelt. Lassan átkaroltam a nyakát és a fejem a vállára döntöttem. Egyre jobban szédültem és nem akartam, hogy még rosszabb legyen.

- Dolgoznom kell… - nem tudtam, hogyan sikerült ezt kinyögnöm, de végül is csak el tudtam mondani neki, hogy el kell mennem a munkába. - Majd dolgozol máskor. Most pihenned kell! – Kicsit úgy éreztem, mintha egy 10 éves kislány lennék. Olyan gondoskodó volt Jake, hogy elképedtem tőle.

A fejem egyre jobban szédült és szerencsére nem kellett attól félnem sem, hogy a ház előtt a földön kuporogva töltök jó néhány órát. Ezt mind Jake-nek köszönhetem. Valahogy kezdem azt hinni, hogy az utóbbi pár napban többször mentett meg engem ő, mint bárki más együttvéve. Sok mindent köszönhetek neki, köztük azt is, hogy az exem nem próbál nyilvánosan megalázni.

- Ha szükséges van valamire, szólj! Keresek valamit, amivel lehúzhatom a lázadat – most már biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben vele. Nem tudnám pontosan megmondani, mi lehet az, de ez már túlzás lenne egy teljesen ismeretlentől.

- Várj, Jake… - próbáltam ugyan felülni, de nem sikerült. – Mért vagy velem… ilyen… segítőkész? – a hangom halk volt és már azt hittem, meg sem hallotta, de megállt az ajtóban és visszafordult. Nem nagyon láttam őt, csak elképzelni tudtam, ahogy kíváncsi tekintettel végignéz rajtam. – Ismeretlen emberek nem segítenek ennyit a másiknak… és… - kiszáradt a torkom a nem túl sok beszédtől is. – Ismerjük már egymást? Nem tudtam, mit fog válaszolni rá csak a legjobbakban reménykedtem, no, meg abban, hogy nem fog a világ leghüjébb emberének tartani.

- Mert úgy érzem, már… már találkoztunk valahol… valamikor – mondta és közelebb jött. Leült az ágy szélére és végigsimított az arcomon egyik kezével. – Most pedig pihenj a kedvemért, drága – megnyugodtam s a fejem tenyerébe hajtottam. Nem akartam, hogy elmenjen, de nem tehettem mást. Nem akartam elsietni a dolgot, már persze ha nem történt meg ez előbb.

Az álmok egyre gyorsabban és egyre gyötrőbben jöttek elő valahonnan az agyam legmélyéről. Olyan álmok, amikor még kisgyerek voltam. Éreztem a nap melegét a bőrömön és a szél simogatását miközben éppen egy hintán ültem és próbáltam elérni az eget. Akkoriban még azt hittem, ha elég erősen akarom, akkor akár sikerülhet is, most már tudom, hogy az egy teljesen nagy lehetetlenség, de akkor jó volt ezt gondolni. Hangokat hallottam a hátam mögül és hátranéztem. Anyu és apu közeledett felém karonfogva, de nem voltak egyedül. Egy ismeretlen férfi alakja körvonalazódott mellettük, de az arcát még nem láttam a nap sugaraitól. Vajon ki lehet az és miért kíséri anyut meg aput? A kérdésre aztán gyorsan meg is kaptam a választ.

- Kicsim ő itt Jacob bácsi! Köszönj szépen neki – mondta apu. A hangjától minden félelmem eltűnt, de helyette újak keletkeztek. Gyerek fejjel még akkor nem tudtam, hogy ki lehet az, most már rájöttem. Próbáltam magam csitítgatni, de nem tudtam mire kéne gondolnom. Elég ijesztő, hogy akkor is találkoztam már vele.

- Szia, Jacob bácsi! – hangom még jobban hasonlított egy kilenc éves kislányéra, de álmomban tudtam, hogy ez azért van, mert egy emléket élek újra.

A gondolataim összekuszálódtak s az emlék hirtelen kezdett halványodni. Mintha egy tehervonat letarolt volna mindent. Apró kis darabokra esett szét minden egyes négyzetcenti és magam sem tudtam miért, de nem estem el. Körülöttem csak a sötétség volt, nem láttam semmit sem. Vajon hol vagyok? És mért nem tudok megmozdulni? Valami a karomat szorongatta majd megrázott. Megijedtem és el kezdtem sikítani…

- Kay, Kay ébredj fel! – Jake hangja kijózanítóan hatott és inkább visszafojtottam a sikítást, ami miatt a torkom erősen megfájdult. Hangja nyugtalan volt és kerek szemekkel bámult rám.

- Jól vagyok, ez… ez csak egy álom volt… - nem tudtam, hogy magamnak mondogattam-e megnyugtatás céljából vagy csak Jake-et nyugtattam meg vele, de abban biztos voltam, hogy nem mondhatom el neki, hogy mit álmodtam, mert úgysem hinne nekem.

- Semmi baj, Kay. Már itt vagyok – mondta.

Meg akart nyugtatni, de csak egyre jobban féltem tőle. Próbáltam valahogy megmagyarázni magamnak, hogy nem lehetett ő az álmomban, de akárhányszor is próbáltam lenyugtatni magam, annyiszor jelent meg előttem az arca az emlékeimből. Azt mondogattam magamnak, hogy biztosan csak az apja volt az a férfi és hogy ő pont ez miatt nem lehetett. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az elmém, de ezzel azt értem el, hogy a szédülésem visszatérjen egy kis időre.

- Hány óra van? – kérdeztem.

- Este van már, nagyjából 8 óra lehet – felültem az ágyban és ekkor esett le, hogy dolgoznom kellett volna. – Elkéstem, elkéstem… biztos egész nap kerestek – a telefonom után nyúltam, de nem volt a helyén és leesett, hogy valószínűleg a táskámban lesz.

- Ne aggódj, beszéltem a főnököddel – kissé megnyugtatott, de csak pár pillanatig, amíg újra eszembe nem jutott az előbbi álmom. – Jobban vagy?

- Igen, csak kicsit éhes vagyok – hadartam.

- Akkor csinálok valamit, te csak maradj itt – nem akartam szót fogadni neki.

- Nem, megyek én is, segítek – mondtam és ellenvetést nem tűrő módon néztem vissza rá.

- Hát… rendben, ha ezt akarod – végül inkább hagyta a témát és megpróbált segíteni felállni, de nem hagytam neki, mert úgy éreztem, azért sétálni tudok még.

Szép lassan, lépésről-lépésre felkeltem és meglepődtem azon, hogy milyen gyors voltam. Azt hittem többször kell majd próbálkoznom, de erre nem számítottam. Talán még jobban voltam, mint eddig bármikor máskor.

Nem törődtem a következményekkel s elindultam. Jake mögöttem jött és minden egyes lépés után úgy éreztem, mintha figyelne, mintha minden egyes lépésemet árgus szemekkel nézné, nehogy elessek. Továbbá számtalan kérdés bökte az oldalamat, amiket most nem akartam feltenni. A konyhába érve én a hűtőhöz sétáltam és megnéztem annak a tartalmát, de nem tanulmányozhattam sokáig ugyanis Jake elráncigált tőle. Érintésére borsózott a bőröm és valamiféle, tőlem teljesen idegen birtoklási vágy kerített hatalmába, amitől megszólalni sem tudtam. Hosszan tartó pillanat volt ez, olyan, amilyen csak a filmekben van. Jake finoman végigsimított a karomon, én rá néztem s megfordultam. Kicsit magasabb volt nálam, izmosabb és azt szerettem volna, ha átkarol, ha magához húz, és el nem enged, amíg világ a világ. Sajnos ez a pillanat nem tartott túl sokáig ugyanis valaki megzavarta ezt a pillanatot.

- Engedd el, Jacob! – Robert hangja könnyedén átszelte a köztünk lévő távolságot. Kisugárzása arra emlékeztetett, mikor egy állat próbálja megvédeni a saját tulajdonát. Jake eltávolodott tőlem és ő is a nagybátyám arcát tanulmányozta.

- Mit keresel itt Robert? – szóltam közbe és előrébb mentem. Az érzéseim megint megzavarodtak és egyre mérgesebb voltam.

- Miattad vagyok itt, Kayden! El kell költöznöd hozzám! – nem értem, mért lett annyira kitartó, védelmező, de nem is akartam igazán megtudni az okát ennek a hirtelen változásnak.

- Tűnj el, Robert! nem akarlak látni! – Mondtam, de ő meg sem mozdult. Szúrós szemekkel nézett Jake-re. – Nincs jogod itt lenni, nem hívtalak s nem is vagyok kíváncsi rád! Azt akarom, hogy örökre eltűnj az életemből és még csak vissza se gyere! Ne hívj fel soha többé és ne kérj megint bocsánatot!

- Kay… - hangja kérlelő volt, de nem akartam meghallgatni. Jake-et kikerülve elé álltam és hátrálásra kényszerítettem. - Ne mondj semmit, csak tűnj el végre az életemből! Már nem vagy a nagybátyám! Már nem vagy senki sem a szememben! – Egyre dühösebb lettem és nem is próbáltam meg eltitkolni előle.

Ugyanazok az érzelmek futottak át rajtam: düh, felindultság, hevesség, magabiztosság. Ezek miatt sem tágítottam. Még hátrált pár lépést Robert, de falnak ütközött. Megvártam, hogy megforduljon és kimenjen ott, ahol jött. Bezártam az ajtót és a homlokom az ajtóra raktam egy rövid időre. Mikor a tükörbe néztem, észrevettem, hogy a szemem teljesen fekete színekben játszott. Még a fehérség is eltűnt belőle. Megijedtem saját magamtól és észre sem vettem, de nekiütköztem Jake-nek, aki velem együtt a szememet kezdte el tanulmányozni. Megpróbáltam erőt venni magamon és inkább arra koncentráltam, hogy már elmúlt a veszély.

- Kay, minden rendben? – nem tudom miért, de ezt a kérdést már nagyon nem szerettem.

- Igen, csak… kéne egy kis idő, mire lenyugszok – ez volt az igazság. – Egy kicsit… egyedül hagynál?

- Persze – mondta és végigsimított a karomon. A hátamon végigfutott a hideg, de nem tudom, miért.

- Köszönök minden, Jake – mondtam és az ajtó zárját próbáltam kifeszegetni. Végül aztán sikerült és Jake kilépett rajta.

- Ha bármire szükséged van, csak ugorj át! – Mondta és a zsebeiben kutatott. – Itt van a pótkulcsom, ha valami baj van, csak gyere át! – Nem akartam megbántani azzal, hogy nem fogadom el a kulcsot, de azt sem tudtam, hogy pontosan mit kéne ilyen helyzetekben tennem.

- Rendben, köszönöm… - nem tudtam mit mondhatnék még, ezt Jake is megértette, nem is ellenkezett többet. – Jó éjt, Jake!

- Neked is, Kay!

Néztem, ahogy egyik lépcsőfokról a másikra lépked s átsétál a házához. Nem tudtam megvárni, hogy kinyitja-e az ajtaját vagy sem, mert késztetést éreztem arra, hogy a szobámban összekuporodva az elromlott életemről filozofáljak. Eszembe jutott anyám levele, hogy mit írt benne és a nyaklánc is, amit mellé küldött.

A szobámban aztán előkerestem a nyakláncot és hosszú ideig csak azon gondolkodtam, mit kéne most csinálnom. Mit tenne ilyenkor az anyám? Ő mindig tudta, mit kéne csinálni. Mindig, mindent tudott, ő adta a legjobb tanácsokat és mindig kiállt mellettem. A könnyeim már csípték a szemem s nem tudtam, mit kéne tennem. Nem tudtam mit kezdeni a mai nappal sem. A sok rosszullét, az az érintés és Robert kirohanása. A szemem már csak a ráadás volt. Nem tudom, meddig sírhattam, de egyszer csak azt vettem észre, hogy újabb álmok gyötörnek, ezúttal rózsákkal a középpontban és sötét szempárokkal.